Formula–1 monacói nagydíj

monacói nagydíj
Megrendezve	1929–1937, 1948, 1950, 1952, 1955–2019, 2021–
Versenypályák	Circuit de Monaco
Körök száma	78
Legtöbb győzelem	Ayrton Senna (6)
A(z) monacói nagydíj weboldala

Monaco látképe

A monacói nagydíj a Formula–1 egyik leghíresebb futama, amelynek elődjét először 1929-ben szervezte meg Anthony Noghès a monacói városi pályán, Monte Carlóban. Az első Formula–1-es monacói nagydíjat már a sorozat első szezonjában, az 1950-esben is megrendezték. A szűk városi pályán a versenyzők mindössze 150 km/óra körüli átlagsebességet tudnak elérni, ezért a monacói a sportág leglassabb futama. A verseny hossza 78 kör, ami körülbelül 260,52 kilométert tesz ki. Egy verseny időtartama száraz időben legkevesebb 100 perc, esős időben nagy esélye van a kétórás időkorlát életbe lépésének – ahogy 2008-ban is történt. A monacói nagydíjat az indianapolisi 500 mérföldes és a Le Mans-i 24 órás autóversennyel a motorsport hármas koronájának is szokták nevezni. 2021-ig a többi nagydíjjal ellentétben Monacóban csütörtökön tartották az első szabadedzéseket, pénteken pedig pihenőnap volt. Az eddigi leggyorsabb köridő Daniel Ricciardoé, aki 2018-ban 1:10.810-et futott. A miniállamban a legtöbb alkalommal Ayrton Senna tudott nyerni (hatszor) és első helyről indulni (ötször). A csapatok közül a McLaren a legsikeresebb, összesen tizenötször győztek. Legutoljára (2022-ben) a mexikói Sergio Pérez nyert Monacóban a Red Bull színeiben.

Jellemzői

A monacói bokszutca építés közben

A monacói nagydíj rengeteg dologban eltér a többi versenytől: A szűk pályán nincsenek bukóterek, így a legveszélyesebb pályák közé tartozik, de Monacóra nem vonatkoznak azok a szigorú biztonsági előírások, mint más pályákra. A futam a legnagyobb presztízsűnek tartott verseny az összes közül, Niki Lauda szerint minden versenyző célja – a világbajnoki cím megszerzése mellett – győzni Monacóban. Az indianapolisi 500-zal és a Le Mans-i 24 órás autóversennyel a motorsport hármas koronáját alkotja, egyike a legismertebb versenyeknek. Ebben a tekintetben Graham Hill volt az egyetlen, aki mindhárom versenyen győzni tudott. Mivel a pálya nagyon rövid, ezért a monacói nagydíj áll a legtöbb körből (78-ból, régebben 100 körös is volt).

A lelátók építése a 2009-es versenyre

Az első három helyezett versenyzőnek nem a parc fermébe, hanem a díjátadó ünnepség helyszínére, a rajtrács elejére kell leparkolnia autóját. A miniállamban nem építenek dobogót a versenyekre, egy lépcsőre áll fel az első három helyezett a versenyek után (2016-tól építtetnek dobogót). A díjakat az aktuális monacói uralkodó adja át (eddig II. Lajos, III. Rainier és II. Albert).

A többi nagydíjjal ellentétben itt péntek helyett csütörtökön van az első tesztnap, pénteken szünnap van. Az 1990-es évek végéig a futamok helyi idő szerint 15:30-kor, másfél órával később kezdődtek, mint a többi európai versenyek. Régebben áldozócsütörtök hetén tartották a monacói nagydíjakat. A szűk monacói pályán a legkisebbek a rajtkockák, 1975-ben mindössze 18 autó rajtolhatott el a versenyen, míg más futamokon az évadban 23–26 autó is részt vehetett. A monacói az egyik legtöbbször megrendezett verseny, 2008-ig ötvenötször rendezték meg a Formula–1-ben. Itt folyik be az egyik legnagyobb pályahirdetési bevétel a szponzoroktól. Nelson Piquet ezt mondta: „Monacóban olyan versenyezni, mint helikopterrel a nappaliban repülni“. Összesen négy monacói származású versenyző vett részt a Formula–1-ben: Louis Chiron, André Testut, Olivier Beretta és Charles Leclerc, azonban kedvező adózási rendszere miatt sok Formula–1-es versenyző választotta otthonául a miniállamot, köztük Ayrton Senna és Gilles Villeneuve is.

Története

A kezdetek (1929–1949)

Az 1932-es verseny

Több európai ország versenyéhez hasonlóan a monacói nagydíj is a jelenlegi Formula–1 világbajnokság részét képezi. A hercegség autóversenyzésének alapjait a gazdag dohánygyáros Noghès család tette le, akik jó kapcsolatban álltak az uralkodó Grimaldi-házzal. 1909-ben Alexandre Noghès lett a Monacói Kerékpár- és Automobil Sportegyesület (Sport Automobile et Vélocipédique de Monaco) elnöke, aki hamarosan felvetette az 1911-ben megvalósult, és azóta minden évben megrendezésre kerülő Monte-Carlo-rali ötletét. Az egyesület 1925-ben Monacói Automobil Klubra (Automobile Club de Monaco) változtatta a nevét, majd három évvel később Noghès fia, Anthony azt javasolta, hogy Monaco rendezzen nagydíjat. Az ötletet II. Lajos herceg is lelkesen fogadta, így 1929. április 14-én elrajtolhatott az első monacói nagydíj, amelynek ezerfrankos jutalmát a tizenhat induló közül az angol William Grover-Williams nyerte meg egy Bugatti T35B-vel.

A monacói Louis Chiron nem vett részt a versenyen, mivel az indianapolisi 500-on indult, a következő évben azonban második, majd 1931-ben első lett egy Bugattival. A verseny hírneve, jelentősége gyorsan nőtt, 1933-ban már a Grandes Épreuves megkülönböztetésű versenyek közé tartozott, amelyek akkoriban a legfontosabbak voltak. Ilyen volt 1933-ban a francia, a belga, az olasz és a spanyol nagydíj. Az 1933-as verseny volt az első, ahol rajtpozíciókat (mint ma is) a edzéseken futott idők alapján döntötték el. 1936-ban és 1937-ben a nagydíj az új európai világbajnokság része volt, mindkettőn a Mercedes-Benzek győztek. 1945-ig, a második világháború végéig Európában nem rendeztek versenyeket. A háború előtt William Grover-Williams, René Dreyfus, Louis Chiron, Tazio Nuvolari, Achille Varzi, Guy Moll, Luigi Fagioli, Rudolf Caracciola és Manfred von Brauchitsch nyert egy alkalommal monacói nagydíjat. 1948-ban rendeztek újból monacói nagydíjat, amelyet a későbbi világbajnok Giuseppe Farina nyert meg egy Maserati 4CLT-vel. Bár az 1949-es versenyt törölték II. Lajos herceg halála miatt, az 1950-ben induló Formula–1 világbajnokságban azonban már helyet kapott.

A Formula–1-ben

1950–1959

Az első Formula–1-es világbajnokságba tartozó monacói versenyt végig Juan Manuel Fangio uralta, akinek ez volt az első futamgyőzelme az Alfa Romeóval. Mindjárt az első körben egy, a kikötőből érkező hullám elárasztotta a Tabac-kanyart, ami nagy balesetet okozott. Ennek következtében kilencen estek ki, köztük a második helyről induló Nino Farina is. Fangiónak sikerült elmenekülnie a káoszból. Senki nem sérült meg, de a tömegkarambol következtében az argentin José Froilán González megrongálódott Maseratija kigyulladt és a második körben összetörött. Ő maga kisebb égési sérüléseket szenvedett. Technikai problémák következtében Philippe Étancelin és Luigi Villoresi is kiesett, és így csak heten tudták befejezni a nagydíjat, mindannyian körhátránnyal. A monacói Louis Chiron harmadik lett. 1951-ben és 1952-ben Formula–2-es szabályok alatt futották a Formula–1-es világbajnokságot, a monacói nagydíjat ekkor sportautó szabályok alatt rendezték, és nem volt része a bajnokságnak.

A nagydíj 1955-ben visszakerült a Formula–1-be. A pole pozícióból induló Fangio, valamint Stirling Moss meggyőző fölénnyel uralták a mezőnyt, amíg mindketten a motor meghibásodása következtében ki nem estek. Moss a 81. körben kényszerült feladni a küzdelmet, így Alberto Ascari átvette a vezetést, ezt a kört azonban ő sem tudta befejezni. Az alagútból kiérkezvén elvesztette uralmát a Lancia felett, és a tengerbe zuhant. A matrózok gyorsan az olasz segítségére igyekeztek, amelynek köszönhetően néhány karcolással megúszta a balesetet, legalábbis Ascari nem panaszkodott. A futamot a francia Maurice Trintignant nyerte egy Ferrarival. Ascari négy nappal a balesete után Monzában tesztelt egy sportautót. Autója felborult, és Ascari ezt a balesetet már nem élte túl.

Monaco látképe 1956-ban, a hajó mögött a régi alagút látható

Az 1956-os versenyen a győzelmet a Maserati 250F volánjánál ülő Stirling Moss szerezte meg, aki az első körtől a verseny végéig vezette a versenyt. Fangio Lancia-Ferrarijának hátsó kereke a 32. körben a Sainte-Devote kanyarban nekiütközött a falnak, és megsérült. Az argentin autójával Eugenio Castellotti, míg Fangio Peter Collins D50-esével folytatta a versenyt, s végül második lett.

1957-ben a pole pozíciós Fangio a negyedik körig Moss és Collins mögött autózott, amikor az alagút utáni sikánnál baleset történt. Fangio sikereresen elkerülte a balesetet, és innentől, végig vezetve a mezőnyt, győzött. Jack Brabham a századik körben a harmadik helyen autózott, de ekkor a benzinpumpa meghibásodása miatt megállt az autója. Brabham a hatodik helyen áttolta a célvonalon autóját, amivel hatodik lett.

Az 1958-as futamon mutatkozott be a Lotus csapat Graham Hill és Cliff Allison versenyzőkkel. A versenyt a 27. körig Jean Behra vezette, utána a pole pozíciós Mike Hawthorn és Stirling Moss haladt az élen. Mindketten technikai probléma miatt kiestek, és Maurice Trintignant nyerte a futamot Rob Walker Cooper-Climaxával.

Az 1959-es évad első futamát rendezték Monte Carlóban, amelyen Brabham megszerezte pályafutása első győzelmét a Formula–1-ben. Stirling Moss egyperces előnnyel uralta a mezőnyt, amikor tizennyolc körrel a futam vége előtt motorhiba miatt autója megállt. Brabham a verseny alatt égési sérüléseket szenvedett, mivel a csővezetékek a pilótafülkét és a pedálokat is felforrósították, emiatt lábán hólyagok keletkeztek.

1960–1969

1960-ban az első rajtkockát Stirling Moss szerezte meg Rob Walker Lotus 18-asával Jack Brabham előtt. A rajtnál Jo Bonnier és Brabham is megelőzte Mosst. Amikor az eső után kezdett felszáradni a pálya, Brabham a vezető pozícióból csúszott ki, és a falnak ütközött a Saint Devote-kanyarban. Bonnier autójának eltörött a felfüggesztése, így Moss győzött, Bruce McLaren pedig második lett. A célvonalon mindössze négyen értek át.

Az 1961-es versenyt megnyerő Stirling Moss győztes autója

1961-ben Monacóban rendezték az évadnyitó futamot, Moss indult a pole-ból. A Ferrari versenyzői, Richie Ginther, Phil Hill és Wolfgang von Trips nem tudták megelőzni Rob Walker Lotusát. A százkörös versenyt Mosst nyerte, 3,6 másodperc előnnyel. Ginther és Moss azonos idejű leggyorsabb kört futott a 84. és a 85. körben.

1962-ben a pole-ból Jim Clark, a második helyről Graham Hill indult. Az első kör végén Maurice Trintignant, Dan Gurney és Richie Ginther összeütközött, a baleset következtében egy pályabíró meghalt. Clark és Hill is kiesett, a versenyt a harmadik helyről induló Bruce McLaren nyerte, Phil Hill és Lorenzo Bandini előtt.

Az 1963-as évadnyitó monacói futamot Graham Hill nyerte a BRM-mel. A pole pozíciós Jim Clark a 79. körig vezetett, amikor a váltó meghibásodott, és feladni kényszerült a versenyt. Ginther második, McLaren harmadik lett.

1964-ben az első helyről induló Clark motorhibával, Dan Gurney váltóhibával állt ki. Ismét Graham Hill győzött a harmadik helyről indulva.

Graham Hill, becenevén „Mr. Monaco” ötször nyert Monacóban

Az 1965-ös monacói nagydíjon nem vett részt Gurney és Clark, mivel az ekkor megrendezésre kerülő indianapolisi 500-on indultak (Clark meg is nyerte). A verseny korai szakaszában két BRM (Hill és Jackie Stewart) állt az élen. A 25. körben Hill, majd Stewart is visszaesett az ötödik és a negyedik helyre. Brabham ekkor átvette a vezetést, de motorhiba miatt kiesett. Hill az elsőre, Stewart a harmadik helyre ért fel a verseny végéig. Lorenzo Bandini második lett. A versenyen Paul Hawkins Lotuszával beesett a tengerbe, de a versenyző sérülés nélkül megúszta a balesetet.

Az 1966-os szezonnyitó monacói nagydíj volt a McLaren csapat első versenye. A futamot a 14. körig John Surtees vezette, amíg autója differenciálműve el nem tört. Ezután Jackie Stewart állt az élre, és győzött Bandini, valamint Hill előtt. A pole pozíciós Clark felfüggesztési hiba miatt kiesett.

Az 1967-es versenynek már az első körében kiesett Jack Brabham, a vezetést Lorenzo Bandini vette át. Az olaszt a később kieső Stewart és a versenyt megnyerő Denny Hulme is megelőzte. A rendezők úgy próbálták megakadályozni a versenyzők tengerbe zuhanását, hogy a szalmakupacok mögé fakorlátot helyeztek el. A 82. körben Bandini megcsúszott, és nagy erővel nekicsapódott a korlátnak. Ferrarija lángra lobbant, segítségére túl későn érkeztek. A versenyző testének 70 százaléka megégett, sérüléseibe pedig három nap múlva belehalt. Elhunyta után komoly biztonsági intézkedéseket hoztak a sportágban.

1968-ra a verseny hosszát a korábbi százról nyolcvan körösre csökkentették Bandini balesete miatt. Szintén ezen okból a Ferrari versenyzői a futamon nem vettek részt. A versenyt Graham Hill dominálta, aki a pole-ból indulva győzött. Richard Attwood második lett 2,2 másodperccel Hill mögött. A futamon mindössze öten értek célba.

1969-ben Stewarté lett a pole Chris Amon előtt. A versenyen Beltoise-t a negyedik helyről induló Hill megelőzte, és a harmadik helyre jött fel. Amon a 16. körben a differenciálmű, Stewart a 22. körben a féltengely meghibásodása miatt esett ki, így Hill megszerezte pályafutása ötödik monacói győzelmét. A második helyért Jacky Ickx és Piers Courage harcolt a brit mögött a 49. körig, amikor Ickx a felfüggesztés hibája miatt kényszerült kiállni, így Jo Siffert lett a harmadik.

1970–1979

Az 1971-es Tyrrell 003, amellyel Stewart megnyerte a monacói nagydíjat

1970-ben itt debütált Ronnie Peterson. Az első rajtkockába Stewart kvalifikálta magát, aki az 57. körben motohiba miatt kiállt. Mellette Ickx, Amon és Bruce McLaren is kiesett. A 62. körben Brabham kilenc másodperces előnnyel vezetett Jochen Rindt előtt. Rindt a verseny végéig teljesen ledolgozta hátrányát, Jack Brabham pedig az utolsó kör utolsó kanyarjában kicsúszott, az osztráknak adva a győzelmet.

1971-ben a pole Stewarté lett, az ötszörös monacói győztes Hill a második körben vezetői hiba miatt kiesett. Stewart nagy előnnyel győzött, Peterson a hatodik helyről indulva másodikként végzett. Ickx harmadik, Hulme negyedik, Emerson Fittipaldi ötödik lett.

Az esős 1972-es futamon a nyolcadik helyről induló Stewart kétszer is megpördült, a győzelem a negyedik helyről rajtoló Jean-Pierre Beltoise-é lett, aki a BRM utolsó futamgyőzelmét szerezte. Jacky Ickx második, a pole pozíciós Fittipaldi harmadik, Stewart negyedik lett.

1973-ra átépítették a pálya néhány kanyarját, és a régi alagút helyére egy hosszabbat építettek. Stewart a pole pozícióból nyerte meg a versenyt a két Lotus, Emerson Fittipaldi és Ronnie Peterson előtt.

1974-ben a két Ferrarié, Niki Laudáé és Clay Regazzonié lett az első két rajthely, és vezették a versenyt. Regazzoni az élen autózva a Rascasse kanyarban hibázott, és több pozíciót veszített. Peterson Reutemannal való ütközése után a hatodik helyről a vezető Lauda mögé küzdötte fel magát. Az osztrák gyújtásprobléma miatt a 32. körben kiesett, így Peterson nyerte a 78 körös versenyt. Jody Scheckter második, Jean-Pierre Jarier harmadik lett.

Az 1975-ös verseny nedves körülmények között kezdődött, de a pálya a verseny végére felszáradt. Lauda szerezte meg a pole-t Tom Pryce előtt. A harmadik helyről induló Jarier az első körben a falnak ment, és kiesett. Mellette Mario Andretti, Regazzoni, Alan Jones és James Hunt is kiesett. Az utolsó körökben a vezető Lauda olajnyomása csökkenni kezdett, a második Fittipaldi megközelítette, de megelőzni már nem tudta. A kétórás limit-idő miatt a 75. körben leintették a futamot. José Carlos Pace lett a harmadik.

Lauda a Ferrari 312T-vel győzött 1975-ben

1976-ban az 1974-eshez hasonlóan ismét Ferrari-első sor lett az időmérő edzés végeredménye. A James Hunt autójából kifolyó olajon (a 24. körben esett ki) Regazzoni és Peterson is megpördült, ennek következtében a két hatkerekű Tyrrell, Depailler és Scheckter került a második és a harmadik helyre. A 64. körben Regazzoni visszaelőzte a harmadik Depailler-t, de tíz kör múlva a ferraris hibázott, és kiesett, így a Tyrrell visszavette a harmadik helyet. A versenyt Lauda nyerte Scheckter és Patrick Depailler előtt.

1977-ben itt debütált az Formula–1-ben Riccardo Patrese. A pole a brabhames John Watsoné lett. A Wolffal versenyző Scheckter jól rajtolt, és a második helyről az élre állt. Vezető pozícióját a verseny végéig megőrizte. Watson a 48. körig autózott a második helyen, amikor váltóprobléma miatt kiesett. Scheckter mögött a két Ferrari végzett, Lauda második, Reutemann harmadik lett.

Az 1978-as időmérőt Reutemann nyerte a két Brabham-Alfa Romeo, John Watson és Niki Lauda előtt. A rajtnál Watson állt az élre, a második helyre Depailler ért fel. A sikánnál Lauda és Reutemann összeért, Hunt autója is megsérült, így neki és Reutemann-nak ki kellett állnia a boxba. A 38. körben Watson elhagyta a pályát, és csak Depailler és Lauda mögé ért vissza, a verseny végére Scheckter mögé, a negyedik helyre esett vissza. Patrick Depailler hatvankilenc futam után első győzelmét ünnepelhette.

1979-ben Scheckteré lett a pole Gilles Villeneuve előtt. A dél-afrikai megtartotta a vezetést a rajt után, míg Lauda megelőzte Vileneuve-öt, de a kanadai később visszavette a pozícióját. A 16. körben Didier Pironi hátulról belement Jacques Laffite Ligier-jébe, de folytatni tudta a versenyt. A 22. körben Pironi Laudával ütközött, ezúttal mindketten kiestek. Jarier, Jones, Villeneuve és Laffite kiesése, valamint Jochen Mass lelassulása után Clay Regazzoni (Williams) a második pozícióba került. A verseny végén látványosan harcolt a győzelemért, de a végig vezető Scheckter nyert. Reutemann harmadik lett, miután Depailler motorja tönkrement a futam végén.

1980–1989

1980-ban az időmérő edzésen Didier Pironi volt a leggyorsabb, mögötte Reutemann és Alan Jones végzett. A rajtnál a középmezőnyben nagy baleset történt: Derek Daly belerohant Bruno Giacomelli Alfa Romeójába, de megsérült Alain Prost, Jarier és Jan Lammers autója is. Jones eközben megelőzte Reutemannt, ám a 24. körben technikai hiba miatt kiesett. Ekkor elkezdett esni az eső, Pironi pedig az 55. körben sebességváltójának hibája miatt balesetezett a Kaszinónál. Depailler motorhibával állt ki, így Reutemann győzött a Williamsszel, a második Jacques Laffite, a harmadik Nelson Piquet lett.

Nelson Piquet 1981-ben

1981-ben az első rajtkocka Piquet-é lett, Villeneuve második, a Lotusszal versenyző Nigel Mansell harmadik lett. A rajt után Andrea de Cesaris és Mario Andretti összeütközött, az élmezőnyben nem történt változás. Mansell a 16. körben a hátsó felfüggesztés miatt, majd Reutemann váltóhiba miatt esett ki. Alan Jones ezután felzárkózott az élen haladó Piquet és Villeneuve mögé. Az 53. körben a brazil a korlátnak ment, így számára véget ért a verseny. Jones ekkor az élre állt. A 67. körben az ausztrál versenyző a boxba hajtott technikai probléma miatt, és bár Villeneuve elé tudott visszajönni, a kanadai három körrel a futam leintése után megelőzte, és megnyerte a versenyt. Jones második, Laffite harmadik lett.

1982-ben René Arnoux szerezte meg a pole-t Riccardo Patrese előtt. Őket Giacomelli, Prost és Pironi követte. Prost felzárkózott Patrese mögé, majd megelőzte. Giacomelli az 5. körben technikai hiba miatt kiesett, ekkor Prost már második volt. A 15. körben a vezető Arnoux kicsúszott, így ő is kiállni kényszerült. Prost átvette a vezetést. A verseny végén elkezdett esni, aminek következtében a francia a 74. körben a sikán után a korlátnak ütközött, és kiesett. Ekkor Patrese vette át a vezetést, de egy körrel később a Loews-kanyar előtt kicsúszott. A pályabírók visszatolták az olaszt, mivel autója nagyon veszélyes pozícióban állt. Patrese így folytatni tudta a versenyt, majd a vezető Pironi egyre lassult, míg végül az utolsó körben ki nem fogyott Ferrariából az üzemanyag. Ugyanez történt nem sokkal előtte Andrea de Cesarisszal is. Patrese így győzött, az olasz nem is tudta, hogy learatta első futamgyőzelmét. Pironit másodikként, Cesarist harmadikként klasszifikálták. Ez volt az a verseny, amit Murray Walker úgy aposztrofált: „a verseny, amit senki sem akart megnyerni”.

1983-ban Prost győzött az időmérő edzésen Arnoux és Eddie Cheever előtt. A rajtnál a pálya még nedves volt, de a slick gumival induló Keke Rosberg Prost mögé, a második pozícióba jött fel. Amikor a pálya felszáradt, mindenki kiállt a boxba, aki esőgumival rajtolt. Ekkor Rosberg átvette a vezetést, és megnyerte a futamot. Piquet második, Prost harmadik lett.

Az 1984-es monacói nagydíj esőverseny volt. A pole pozíciós Prostot a 9. körben Nigel Mansell megelőzte, de öt körrel később kicsúszott, és ismét a francia vette át a vezetést. A 13. helyről induló Ayrton Senna eközben a Tolemannal sorra előzte meg az előtte haladókat, s gyorsan dolgozta le hátrányát Prosttal szemben. A 20. körben még 33,8 másodperc volt köztük a különbség, tizenegy kör múlva pedig már csak 7,4 másodperc. A versenyigazgató Jacky Ickx a 33. körben leintette a futamot a heves eső miatt. A versenyzők sorrendjét a szabályok alapján a két körrel korábbi állás határozta meg, és mindenki pontjainak a felét kapta csak meg. Prost és Senna mögött Arnoux, Keke Rosberg, de Angelis és Alboreto szerzett pontot. A döntést sokan kritizálták a verseny után.

1985-ben a pole a lotuszos Sennáé lett, Nigel Mansell Williams-Hondája előtt. Senna a 16. körig vezetett, amikor motorhibával feladni kényszerült a versenyt. Öt körig ezután a ferraris Alboreto állt az élen. Riccardo Patrese és Nelson Piquet nagy balesetben kiesett a Ste Devote kanyar előtt. A pályára olaj került, amin Alboreto megcsúszott, és a vezető Prost (aki végül győzött) mögé tudott csak visszatérni. Az olasz ezt követően defektet kapott, ezért ki kellett állnia a boxba új gumiért. A negyedik helyről a verseny végéig a másodikra ért fel, de Angelis és de Cesaris megelőzésével.

Senna első monacói győzelmét a Lotus 99T-vel szerezte 1987-ben

1986-ban az alagút utáni gyors sikánt átépítették, lelassították. Ez évben Alain Prost (McLaren-TAG) szerezte meg a pole-t Mansell és Senna előtt. A rajt balesetmentes volt, az első tíz induló sorrendje nem változott. Rosberg az első boxkiállások után a kilencedik helyről a második pozícióba ért fel, és meg is tartotta azt. Alboreto a turbó meghibásodása miatt kiesett. A mezőny hátsó részében Martin Brundle és Patrick Tambay nagyot balesetezett a Mirabeau-kanyarban. A verseny végéig az élmezőny sorrendje nem változott, Prost győzött csapattársa, Rosberg, valamint Senna és Mansell előtt.

1987-ben a pole pozíciós Mansell megtartotta első helyét a rajt után a második Sennával és a harmadik Piquet-vel szemben. A 29. körig változatlan volt az élen autózók sorrendje, amikor Mansell lelassult, majd kiesett a turbó meghibásodása miatt. Senna így az élre állt és győzött, Piquet a második, Prost a harmadik helyre jött fel. Alain Prost a 75. körben motorhiba miatt feladni kényszerült a versenyt, így végül Alboreto végzett a harmadik helyen.

1988-ban Senna szerezte meg a pole-t csapattársa, Alain Prost, illetve Gerhard Berger és Alboreto előtt. Berger a rajtnál megelőzte a váltóproblémával küzdő Prostot, aki csak az 54. körben tudta visszaelőzni a Ferrarit. Prost ekkor közel 50 másodperccel Senna mögött volt. A vezető brazil azonban a 67. körben hibázott: a Portier kanyarban a korlátnak ütközött, és kiesett. Prost győzött Berger és Alboreto előtt.

1989-ben ismét McLaren első sor született: Senna rajtolt az első helyről Prost előtt. Őket Boutsen és Brundle követte. A rajt után Senna vezetett Prost, Boutsen és Mansell előtt. A két McLaren fölényesen uralta a futamot, Senna győzelmét senki sem veszélyeztette, Prost 52 másodperccel lemaradva második lett. Thierry Boutsen a harmadik helyről folyamatosan esett vissza, Mansell pedig váltóproblémák miatt kiesett. De Cesaris a 33. körben összeütközött Piquet-vel a szűk Loews-kanyarban, és hosszú időre megállította a mögöttük haladó forgalmat. A negyedik Stefano Modena (Brabham-Judd) Martin Brundle boxkiállása után végül a harmadik helyre lépett előre.

1990–1999

Ayrton Senna 1991-ben

1990-ben Sennáé lett a pole Alain Prost Ferrarija és Jean Alesi Tyrrellje előtt. Az első körben Prost összeütközött Bergerrel, és eltorlaszolták a pályát, emiatt megszakították a versenyt. A második rajt után is megmaradt az élen a Senna-Prost-Alesi sorrend. A 30. körben Prost elektronikai probléma miatt kiesett. Később Mansell hátulról nekiment Thierry Boutsen autójának, emiatt ki kellett hajtania a boxba. Senna győzött Alesi, Berger és Boutsen előtt.

1991-ben ismét Senna volt a leggyorsabb az időmérőn, akit nagy meglepetésre Stefano Modena követett a Tyrrellel. Patrese a harmadik, Piquet a negyedik, Mansell az ötödik rajtkockába kvalifikálta magát. A rajtnál Berger Piquet-nek ütközött, és a brazil kiesett, míg az osztrák folytatni tudta, de a mezőny végére csúszott. A 43. körben a második helyen autózó Modena motorja az Alagútban elfüstölt, a mögötte haladó Patrese pedig a falnak csapódott, s mindketten kiestek. Mansell a 63. körben a sikánnál megelőzte a kerékproblémával küszködő Prost Ferrariját. A francia emiatt kiállt kereket cserélni, az ötödik helyre esett vissza. Senna sorozatban harmadik győzelmét szerezte Mansell, Alesi, Moreno és Emanuele Pirro előtt.

1992-ben Mansell, Patrese, Senna és Alesi volt az első négy helyezett az időmérő edzésen. Senna a rajtnál megelőzte Patresét. A vezető Mansell egy kerekéről hét körrrel a leintés előtt leesett egy anyacsavar, ezért a brit kiállt a boxba. Mansell Senna mögé tért vissza, de az új gumiknak köszönhetően gyorsan ledolgozta hátrányát. Az utolsó négy körben Sennának sikerült megakadályoznia az előzést a szűk, városi pályán. Senna első alkalommal győzött az évadban a két tizedmásodperc hátrányban célbaérő Mansell előtt. Patrese harmadik, Michael Schumacher negyedik lett.

Riccardo Patrese 1992-ben a Williamsszel

1993-ban Alain Prost indulhatott az első helyről, ám a rajtnál való kiugrása miatt 10 másodperces stop and go-büntetést kapott. Az élre ekkor Schumacher állt, de hidraulikai hiba miatt a 32. körben kiesett. A győzelem így Sennáé lett, aki megszerezte hatodik monacói győzelmét. A második Hill, a harmadik Jean Alesi lett.

1994-ben az FIA úgy döntött, hogy a monacói nagydíj rajtrácsának első két pozícióját üresen hagyják, így tisztelegve az előző futamon elhunyt Ayrton Senna és Roland Ratzenberger előtt. Az időmérőn Karl Wendlinger súlyos balesetet szenvedett az alagút utáni sikánnál, és több hónapra kómába esett. A pole Schumacheré lett, a második pozíciót Mika Häkkinen szerezte meg, aki a futam első kanyarjában azonnal ki is esett. A versenyen végig vezető Schumacher mögött Gerhard Berger autózott a második helyen, de kicsúszása után Martin Brundle megelőzte, így harmadik lett.

1995-ben Graham Hill fia, Damon indulhatott a pole-ból. A rajt utáni első kanyarnál David Coulthard összeütközött a két Ferrarival, emiatt újra kellett indítani a versenyt. Hill a második rajt után meg tudta tartani előnyét, de kétkiállásos taktikán volt Schumacherrel szemben, akinek csak egyszer kellett kiállnia szerelőihez. A német 35 másodperc előnnyel nyert Hill és Gerhard Berger előtt.

Az 1996-os monacói nagydíj bemelegítő köre

1996-ban a pole pozíciós Michael Schumacher az első körben kipördült a nedves pályán. Ezután sokáig Damon Hill vezette a versenyt, míg a 40. körben motorhiba miatt ki nem esett. Jean Alesi a 60. körben kényszerült kiállni, így a 14. helyről induló Olivier Panis győzött a Ligier-vel. Coulthard második, Johnny Herbert harmadik lett. Mindössze ők hárman értek át a célvonalon, a negyedik Frentzent már a boxban klasszifikálták.

1997-ben itt szerezte első pole pozícióját Schumacher előtt a williamses Frentzen. Schumacher esőgumival rajtolt, míg a Williamsek szárazpályás abroncsokkal. Az eső a versenyen nem állt el, hanem közben erősödött is, így a két Williams hamar hátracsúszott a mezőnyben. Villeneuve a 16. körben kiesett műszaki hiba miatt, Frentzen pedig a 39. körben kipördült. Michael Schumacher magabiztosan, 53 másodperccel nyert Rubens Barrichello Stewartja és csapattársa, Eddie Irvine előtt. Az 1997. évi verseny az eső miatt csak 62 körös volt.

Az 1998-as időmérő edzés legnagyobb meglepetése Giancarlo Fisichella (Benetton-Playlife) volt, aki harmadikként végzett a két McLaren mögött. Häkkinen magabiztosan nyert, míg csapattársa, David Coulthard motorhiba miatt kiesett. Fisichella – egy helyet javítva – második, Irvine pedig harmadik lett. Schumacher, több ütközése miatt, csak a tizedik helyen végzett.

1999-ben Häkkinen az első, Michael Schumacher a második rajtkockát szerezte meg. A német a rajtnál megelőzte vetélytársát, és fölényes győzelmet aratott. A negyedik helyről induló Eddie Irvine is a finn előtt tudott célba érni, mivel Häkkinen megcsúszott egy olajfolton. Ez volt az első kettős Ferrari győzelem a monacói nagydíjon.

2000–2009

Schumacher és Szató 2004-ben

2000-ben Michael Schumacher szerezte meg a pole-t, a jordanes Jarno Trulli előtt. A versenyt magabiztosan vezető német autójának az 55. körben eltört a bal hátsó kerékfelfüggesztése, így fel kellett adnia a versenyt, Coulthard pedig nyert. Trulli váltóhiba miatt a 37. körben kiesett.

2001-ben az időmérő edzésen Coulthard szerezte meg a pole pozíciót, de a skót a rajtnál beragadt, végül csak ötödik lett. Michael megnyerte a versenyt csapattársa, Barrichello és Eddie Irvine Jaguarja előtt. Häkkinen a 16. körben kiesett műszaki hiba miatt.

A 2002-es időmérőn Juan Pablo Montoya győzött David Coulthard és Schumacher előtt. A rajtnál a skót megelőzte Montoyát, Michael viszont nem tudta megelőzni a kolumbiait, így előbb kihívták boxkiállására. Montoya autója nem sokkal ezután motorhiba miatt leállt. A versenyt Coulthard nyerte Schumacher előtt.

2003-ban Ralf Schumacheré lett a pole Kimi Räikkönen és Montoya előtt. A versenyen Ralfnak gumiprobléma miatt a tervezettnél korábban kellett kiállnia a boxba, így jelentősen visszaesett. Montoya után Räikkönent és Michael Schumachert intette le a kockás zászló.

Fernando Alonso 2006-ban

2004-ben az első rajtkockát a Renault-s Jarno Trulli szerezte meg. A másnapi versenyen Olivier Panis Toyotája leragadt a rajtrácson, s emiatt meg kellett ismételni a rajtot. A második rajtnál Szató Takuma nagyon jól kapta el a rajtot, viszont a motorja rakoncátlankodott, így füstölő motorral tartotta fel a mögötte autózókat, míg az erőforrás fel nem mondta a szolgálatot. Giancarlo Fisichella a füstben hátulról beleszaladt az előtte haladó Coulthardba, és mindketten kiestek a versenyből. A 41. körben Fernando Alonso az alagútban megpróbálta lekörözni Ralf Schumachert, de a spanyol megcsúszott, és a korlátnak ütközött. A baleset miatt bejött a biztonsági autó, s ekkor Trulli és Button is kiment a boxba. Az élre Michael Schumacher került. Montoya nagyon közel autózott a Ferrari mögött, és amikor Michael fékezett egyet, hogy gumijait melegítse, a kolumbiai belement a német Ferrarijába, aki feladni kényszerült a futamot. A versenyt a pole-ból induló Trulli nyerte, Jenson Button és Barrichello előtt.

2005-ben Räikkönen pályacsúcsot autózva megszerezte a pole-t Alonso előtt. A verseny 24. körében Christijan Albers keresztbe állt a pályán, akinek nekiütközött David Coulthard és Michael Schumacher is. A baleset miatt beküldték a biztonsági autót. A két Renault ekkor kiállt tankolni, de számításuk nem vált be, az autók nagy súlya elkoptatta a hátsó gumikat. Fisichella a tizenkettedik, a győzelemért harcoló Alonso a negyedik helyre esett vissza a verseny végére. A két Ferrari a hetedik és a nyolcadik helyen végzett. Räikkönen nyert, míg a két Williams-BMW-t második, illetve harmadikként intették le Nick Heidfeld és Mark Webber sorrendben.

Räikkönen 2007-ben

2006-ban pole pozíciót eredetileg Michael Schumacher szerezte meg Alonso előtt. Idejét azonban az edzés után törölték, mivel bűnösnek találták manőverét a szűk Rascasse-kanyarban, melyben megállt az utolsó időmérő részben, elvéve ezzel a lehetőséget a többi versenyzőtől, hogy jó időt fussanak. Ezért a németnek a futamon a boxutcából kellett rajtolnia. Az első helyet így Fernando Alonso szerezte meg. Az utolsó helyről Massa indulhatott, mivel balesete miatt nem tudott mért időt menni az időmérő edzésen. Alonso az első helyen végzett, Räikkönen és Webber sokáig mögötte volt, azonban mindketten technikai hiba miatt kiestek. A versenyt több biztonsági autós szakasz is színesítette. Alonso mellett Montoya és David Coulthard lett állhatott dobogóra. Schumacher az ötödik helyre ért fel a szűk városi pályán.

Az egész 2007-es hétvégét a McLarenek uralták, az első rajtkockát Alonso szerezte meg, mögüle Hamilton és Massa indulhatott. Räikkönen az időmérő edzésen a falhoz csapta Ferrariját, amelynek következtében a tizenhatodik helyről volt kénytelen elrajtolni. A versenyen egyedül Massa tudta elkerülni, hogy ne körözzék le a McLarenek. Az élen Hamilton és Alonso harcolt a futamgyőzelemért, de a sorrend végül nem változott. A további pontszerzők Giancarlo Fisichella, Robert Kubica, Nick Heidfeld és Alexander Wurz lettek. Kimi Räikkönen utolsó pontszerzőkként, nyolcadikként ért célba.

Az esős 2008-as versenyt a maximális időhatár túllépése miatt a 76. körben leintették.

A 2008-as monacói verseny

A száraz időmérőn a Ferrari szerezte meg az első sort, de Hamiton a rajtnál megelőzte Räikkönent és feljött Massa mögé. Heikki Kovalainennek a boxutcából kellett rajtolnia. A versenyen sok ütközés volt, Rosberg belement Alonsóba, majd később Hamilton és a spanyol is a falnak ütközött. Egyikük autójában sem keletkezett azonban komolyabb kár. Később David Coulthard és Sébastien Bourdais összeütközött, ami miatt be kellett küldeni a biztonsági autót. Räikkönennek a tervezetten kívül előbb büntetés, majd vezetői hiba miatt is ki kellett állnia a boxba. A futamot vezető Massa kirepült az egyik kanyarból, s mire visszatért a pályára, Robert Kubica megelőzte. Rosberg széttört autója miatt ismét bejött a biztonsági autó. A már száradó pályán Räikkönen a negyedik helyen autózó Adrian Sutil mögött autózott, amikor elvesztette uralmát autója fölött, és hátulról a németnek ütközött. A finnek egy újabb boxkiállásra volt szüksége, míg Sutil kiesett a Force Indiával. Végül Hamilton nyert Kubica és Massa előtt. Räikkönen csak a kilencedik lett.

2009-ben a pole Jenson Buttoné lett Räikkönen és a brit csapattársa, Barrichello előtt. Hamilton az időmérésen a falnak ütközött, majd váltót is cseréltek nála, így csak a huszadik helyről kezdhetett neki a versenynek. A rajtnál Barrichello megelőzte Räikkönent, és a két Brawn a verseny végéig az élen maradt. Massa a boxban megelőzte a versenyen elé került Nico Rosberget és Sebastian Vettelt, így negyedik lett. Sébastien Buemi, Nelson Piquet, Vettel és Kovalainen baleset miatt kiesett. Button magabiztosan győzött Barrichello, Räikkönen, Massa és Webber előtt, így a Brawn-Mercedes kettős győzelmet aratott.

2010-

2010-ben Mark Webber indult az élről a Red Bull-Renault-val, Kubica és Vettel előtt. Alonso nem vehetett részt az időmérő edzésen, mivel a harmadik szabadedzésen összetörte Ferrariját. Nico Hülkenberg, majd Barrichello balesete után is bejött a biztonsági autó, Fernando ezt kihasználva kiállt gumit cserélni és a verseny végéig nem is állt ki többször a boxba. A verseny végén Trulli és Karun Chandhok összeütközött, emiatt ismét biztonsági autós szakasz volt érvényben az utolsó kör végéig. Miután az kiállt Michael Schumacher megelőzte az előtte haladó Alonsót, így a hatodik helyen ért célba. A verseny után 20 másodperces büntetést kapott, a 40.13-as szabály megsértése miatt, így nem szerzett pontot. A versenyt Webber nyerte a csapattárs Vettel, Kubica, Massa és Hamilton előtt.

2011-ben a pole-ból Vettel indulhatott Button előtt. Az edzés utolsó szakaszában Sergio Pérez hatalmas balesetet szenvedett és mentőautóval szállították kórházba. A verseny rajtjánál Alonso a harmadik helyre jött fel. Mivel Vettelnek és Webbernek is elrontották a kerékcseréjét, Button az élre állt, Webber pedig visszaesett a középmezőnybe. A verseny 34. körében bejött a biztonsági autó, mert Felipe Massa az alagútban falnak csapta autóját. Meglepetésre Vettel nem jött ki kereket cserélni, de elhasználódott gumjai miatt Alonso és Button is utolérte. A 69. körben tömegbaleset történt, ezért a verseny megállították. Az újraindítást követő 6 körben Vettel megőrizte első helyét Alonso és Button előtt.

A pálya

A pálya térképe utcákkal

A versenyre Monaco számos utcáját lezárják, a közlekedési táblákat és a virágágyásokat eltüntetik. Felállítják az ideiglenes boxutcát, a kerítéseket, a kerékvetőket és a nézőtereket. A versenypálya kialakítása hat hetet, majd visszaalakítása három hetet vesz igénybe. A 3,340 km hosszú pálya szinte az egész államot bejárja, La Condamine és Monte-Carlo városrészeken halad keresztül.

Az évek során, ahogy Monaco fejlődött, a pálya vonala nem változott jelentősen az 1929-eshez képest. 1973-ban egy újabb, hosszabb alagutat építettek a pályára a Loews Hotelnél, a Tabac és a Rascasse kanyar közötti pályavonalat pedig megváltoztatták, hogy helyet kapjon az új uszoda. Később a Ste Devote-ot és a Rascasse-t is szűkítették, hogy lassítsák az autókat. 1986-ban a sikán is hasonló okok miatt lett megváltoztatva.

A pálya nyomvonalai 1950-től 1972-ig 1973-tól 1975-ig 1976-tól 1985-ig 1986-tól 1996-ig 1997-től 2002-ig 2003 óta

2002 után átépítették a nagyon keskeny boxutcát, hogy szélesebb legyen. Azóta nem a célegyenesre, hanem azzal szembe néz. Ez szükségessé tette a Tabac, az Uszoda és a Rascasse kanyarok átépítését is.

A szűk pályán nehéz előzni, a legjobb pont az alagút utáni sikán.

A monacói pálya a legveszélyesebbek közé tartozik, csak kevés bukótér van a versenypályán. Kétszer is beestek már itt a tengerbe a verseny alatt: 1955-ben Alberto Ascari és 1965-ben Paul Hawkins. Mindketten túlélték a balesetet.

Monacóban található a Formula–1-es világbajnokság leglassabb kanyarja, a Grand Hotel-kanyar (korábbi nevén Loews-kanyar). Itt kapott helyet a leghosszabb alagút is. Az abszolút körrekord 1 perc 13,532 másodperc, amelyet Kimi Räikkönen futott a 2006-os időmérő edzésen, a leggyorsabb versenyen futott kör 1 perc 14,439 másodperc, amit Michael Schumacher autózott 2004-ben.

Egy 2009-es szavazáson a versenypályát a világ legszebb sportlétesítményének választották meg.

Statisztikák

Monaco látképe a 2007-es verseny idején

Győzelmek

Egyéni

Győzelmek száma	Versenyző	Évek
6	Ayrton Senna	1987, 1989, 1990, 1991, 1992, 1993
5	Graham Hill	1963, 1964, 1965, 1968, 1969
	Michael Schumacher	1994, 1995, 1997, 1999, 2001
4	Alain Prost	1984, 1985, 1986, 1988
3	Stirling Moss	1956, 1960, 1961
	Jackie Stewart	1966, 1971, 1973
	Nico Rosberg	2013, 2014, 2015
	Lewis Hamilton	2008, 2016, 2019
2	Juan Manuel Fangio	1950, 1957
	Maurice Trintignant	1955, 1958
	Niki Lauda	1975, 1976
	Jody Scheckter	1977, 1979
	David Coulthard	2000, 2002
	Fernando Alonso	2006, 2007
	Sebastian Vettel	2011, 2017
	Mark Webber	2010, 2012
	Max Verstappen	2021, 2023
1	Olivier Panis	1996
	Mika Häkkinen	1998
	Juan Pablo Montoya	2003
	Jarno Trulli	2004
	Kimi Räikkönen	2005
	Jenson Button	2009
	Daniel Ricciardo	2018
	Sergio Pérez	2022

Konstruktőri

A kaszinó 1932-ben...

...és 2005-ben

Össz.	Konstruktőr	Évek száma
15	McLaren	1984, 1985, 1986, 1988, 1989, 1990, 1991, 1992, 1993, 1998, 2000, 2002, 2005, 2007, 2008
10	Ferrari	1952, 1955, 1975, 1976, 1979, 1981, 1997, 1999, 2001, 2017
7	Lotus	1960, 1961, 1968, 1969, 1970, 1974, 1987
	Red Bull	2010, 2011, 2012, 2018, 2021, 2022, 2023
5	British Racing Motors	1963, 1964, 1965, 1966, 1972
	Mercedes	2013, 2014, 2015, 2016, 2019
4	Bugatti	1929, 1930, 1931, 1933
3	Alfa Romeo	1932, 1934, 1950
	Cooper	1958, 1959, 1962
	Maserati	1948, 1956, 1957
	Mercedes-Benz	1935, 1936, 1937
	Tyrrell	1971, 1973, 1978
	Williams	1980, 1983, 2003
2	Benetton	1994, 1995
	Brabham	1967, 1982
	Renault	2004, 2006

Verseny adatok

Az alagút

A Grand Hotel (régebben Loews) kanyar

Év	Győztes	Csapat/Motor	Idő	Pályahossz	Körök száma	Átlagsebesség	Dátum
1950	Juan Manuel Fangio	Alfa Romeo	3:13:18,700 h	3,180 km	100	98,701 km/h	május 21.
1955	Maurice Trintignant	Ferrari	2:58:09,800 h	3,145 km	100	105,914 km/h	május 22.
1956	Stirling Moss	Maserati	3:00:32,900 h	3,145 km	100	104,515 km/h	május 13.
1957	Juan Manuel Fangio	Maserati	3:10:12,800 h	3,145 km	105	104,165 km/h	május 19.
1958	Maurice Trintignant	Cooper-Climax	2:52:27,900 h	3,145 km	100	109,414 km/h	május 18.
1959	Jack Brabham	Cooper-Climax	2:55:51,300 h	3,145 km	100	107,304 km/h	május 10.
1960	Stirling Moss	Lotus-Climax	2:53:45,500 h	3,145 km	100	108,599 km/h	május 29.
1961	Stirling Moss	Lotus-Climax	2:45:50,100 h	3,145 km	100	113,788 km/h	május 14.
1962	Bruce McLaren	Cooper-Climax	2:46:29,700 h	3,145 km	100	113,337 km/h	június 3.
1963	Graham Hill	BRM	2:41:49,700 h	3,145 km	100	116,605 km/h	május 26.
1964	Graham Hill	BRM	2:41:19,500 h	3,145 km	100	116,969 km/h	május 10.
1965	Graham Hill	BRM	2:37:39,600 h	3,145 km	100	119,688 km/h	május 30.
1966	Jackie Stewart	BRM	2:33:10,500 h	3,145 km	100	123,192 km/h	május 22.
1967	Denis Hulme	Brabham-Repco	2:34:34,300 h	3,145 km	100	123,079 km/h	május 7.
1968	Graham Hill	Lotus-Ford	2:00:32,300 h	3,145 km	80	125,238 km/h	május 26.
1969	Graham Hill	Lotus-Ford	1:56:59,400 h	3,145 km	80	129,037 km/h	május 18.
1970	Jochen Rindt	Lotus-Ford	1:54:36,600 h	3,145 km	80	131,716 km/h	május 10.
1971	Jackie Stewart	Tyrrell-Ford	1:52:21,300 h	3,145 km	80	134,360 km/h	május 23.
1972	Jean-Pierre Beltoise	BRM	2:26:54,700 h	3,145 km	80	102,756 km/h	május 14.
1973	Jackie Stewart	Tyrrell-Ford	1:57:44,300 h	3,278 km	78	130,298 km/h	június 3.
1974	Ronnie Peterson	Lotus-Ford	1:58:03,700 h	3,278 km	78	129,941 km/h	május 26.
1975	Niki Lauda	Ferrari	2:01:21,310 h	3,278 km	75	121,552 km/h	május 11.
1976	Niki Lauda	Ferrari	1:59:51,470 h	3,312 km	78	127,994 km/h	május 30.
1977	Jody Scheckter	Wolf-Ford	1:57:52,770 h	3,312 km	76	128,120 km/h	május 22.
1978	Patrick Depailler	Tyrrell-Ford	1:55:14,660 h	3,312 km	75	129,325 km/h	május 7.
1979	Jody Scheckter	Ferrari	1:55:22,480 h	3,312 km	76	130,902 km/h	május 27.
1980	Carlos Reutemann	Williams-Ford	1:55:34,365 h	3,312 km	76	130,677 km/h	május 18.
1981	Gilles Villeneuve	Ferrari	1:54:23,380 h	3,312 km	76	132,029 km/h	május 31.
1982	Riccardo Patrese	Brabham-Ford	1:54:11,259 h	3,312 km	76	132,262 km/h	május 23.
1983	Keke Rosberg	Williams-Ford	1:56:38,121 h	3,312 km	76	129,487 km/h	május 15.
1984	Alain Prost	McLaren-TAG-Porsche	1:01:07,740 h	3,312 km	31	100,776 km/h	június 3.
1985	Alain Prost	McLaren-TAG-Porsche	1:51:58,034 h	3,312 km	78	138,435 km/h	május 19.
1986	Alain Prost	McLaren-TAG-Porsche	1:55:41,060 h	3,328 km	78	134,634 km/h	május 11.
1987	Ayrton Senna	Lotus-Honda	1:57:54,085 h	3,328 km	78	132,102 km/h	május 31.
1988	Alain Prost	McLaren-Honda	1:57:17,077 h	3,328 km	78	132,797 km/h	május 15.
1989	Ayrton Senna	McLaren-Honda	1:53:33,251 h	3,328 km	77	135,401 km/h	május 7.
1990	Ayrton Senna	McLaren-Honda	1:52:46,982 h	3,328 km	78	138,097 km/h	május 27.
1991	Ayrton Senna	McLaren-Honda	1:53:02,334 h	3,328 km	78	137,785 km/h	május 12.
1992	Ayrton Senna	McLaren-Honda	1:50:59,372 h	3,328 km	78	140,329 km/h	május 31.
1993	Ayrton Senna	McLaren-Ford	1:52:10,947 h	3,328 km	78	138,837 km/h	május 23.
1994	Michael Schumacher	Benetton-Ford	1:49:55,372 h	3,328 km	78	141,691 km/h	május 15.
1995	Michael Schumacher	Benetton-Renault	1:53:11,258 h	3,328 km	78	137,604 km/h	május 28.
1996	Olivier Panis	Ligier-Mugen-Honda	2:00:45,629 h	3,328 km	78	124,014 km/h	május 19.
1997	Michael Schumacher	Ferrari	2:00:05,654 h	3,367 km	62	104,295 km/h	május 11.
1998	Mika Häkkinen	McLaren-Mercedes	1:51:23,595 h	3,367 km	78	141,459 km/h	május 24.
1999	Michael Schumacher	Ferrari	1:49:31,812 h	3,367 km	78	143,865 km/h	május 16.
2000	David Coulthard	McLaren-Mercedes	1:49:28,213 h	3,370 km	78	144,072 km/h	június 4.
2001	Michael Schumacher	Ferrari	1:47:22,561 h	3,370 km	78	146,882 km/h	május 27.
2002	David Coulthard	McLaren-Mercedes	1:45:39,055 h	3,370 km	78	149,280 km/h	május 26.
2003	Juan Pablo Montoya	Williams-BMW	1:42:19,012 h	3,340 km	78	152,772 km/h	június 1.
2004	Jarno Trulli	Renault	1:45:46,601 h	3,340 km	77	145,881 km/h	május 23.
2005	Kimi Räikkönen	McLaren-Mercedes	1:45:15,556 h	3,340 km	78	148,502 km/h	május 22.
2006	Fernando Alonso	Renault	1:43:43,116 h	3,340 km	78	150,708 km/h	május 28.
2007	Fernando Alonso	McLaren-Mercedes	1:40:29,329 h	3,340 km	78	155,552 km/h	május 27.
2008	Lewis Hamilton	McLaren-Mercedes	2:00:42,742 h	3,340 km	76	126,170 km/h	május 25.
2009	Jenson Button	Brawn-Mercedes	1:40:44,282 h	3,340 km	78	155,167 km/h	május 24.
2010	Mark Webber	Red Bull-Renault	1:50:13,355 h	3,340 km	78	141,815 km/h	május 16.
2011	Sebastian Vettel	Red Bull-Renault	2:09:38,373 h	3,340 km	78	120.574 km/h	május 29.
2012	Mark Webber	Red Bull-Renault	1:46:06,557 h	3,340 km	78	147.312 km/h	május 27.
2013	Nico Rosberg	Mercedes	2:17:52,056 h	3,340 km	78	113.378 km/h	május 26.
2014	Nico Rosberg	Mercedes	1:49:27,661 h	3,340 km	78	142.802 km/h	május 25.
2015	Nico Rosberg	Mercedes	1:49:18,420 h	3,340 km	78	142,874 km/h	május 24.
2016	Lewis Hamilton	Mercedes	1:59:29,133 h	3,340 km	78	130,703 km/h	május 29.
2017	Sebastian Vettel	Ferrari	1:44:44,340 h	3,337 km	78	149,105 km/h	május 28.
2018	Daniel Ricciardo	Red Bull-Renault	1:42:54,807 h	3,337 km	78	151.750 km/h	május 27.
2019	Lewis Hamilton	Mercedes	1:43:28,437 h	3,337 km	78	150.928 km/h	május 26.
2021	Max Verstappen	Red Bull-Honda	1:38:56,820 h	3,337 km	78	157.834 km/h	május 23.
2022	Sergio Pérez	Red Bull-Honda	1:56:30,265 h	3,337 km	64	110.466 km/h	május 29.
2023	Max Verstappen	Red Bull-Honda	1:48:51,980 h	3,337 km	78	157.834 km/h	május 28.

• Forrás: Monaco GP statisztikák (chicanef1.com)

A Formula–1 előtti/ nem világbajnoki versenyek

A monacói pole pozíciók és leggyorsabb körök változása

Év	Versenyző	Konstruktőr	Összefoglaló
1929	William Grover-Williams	Bugatti	Összefoglaló
1930	René Dreyfus	Bugatti	Összefoglaló
1931	Louis Chiron	Bugatti	Összefoglaló
1932	Tazio Nuvolari	Alfa Romeo	Összefoglaló
1933	Achille Varzi	Bugatti	Összefoglaló
1934	Guy Moll	Alfa Romeo	Összefoglaló
1935	Luigi Fagioli	Mercedes-Benz	Összefoglaló
1936	Rudolf Caracciola	Mercedes-Benz	Összefoglaló
1937	Manfred von Brauchitsch	Mercedes-Benz	Összefoglaló
1938-1947	Nem rendezték meg
1948	Giuseppe Farina	Maserati	Összefoglaló
1949	Nem rendezték meg
1951	Nem rendezték meg
1952	Vittorio Marzotto	Ferrari	Összefoglaló

Hivatkozások

A monacói pálya "bokszutcája", amikor nincs verseny

Kimi Räikkönen 2009-ben

Rubens Barrichello 2009-ben

Források

A Wikimédia Commons tartalmaz Formula–1 monacói nagydíj témájú médiaállományokat.

• FIA – Grand Prix de Monaco
• Motorsport-Total.com
• www.grandprix.com
• mschumacher.motorsportal.hu
• A monacói versenypálya műholdképe